DUCATI MONSTER 1200
Panigale, idomok nélkül: az 1200-es Monsterrel könnyen a józan ész határain túlra keveredhetünk, de éppen ez adja azt a bizonyos szupernaked-fílinget, ráadásul olasz módra…
Az első 2020-as Ducati-újdonságot a hungaroringi Ducati Dayen próbáltam ki először, és elkövettem azt a hibát, hogy ‒ mohó módon – a nagyobbtól haladtam a kisebb felé, azaz 1200-821-797 sorrendben csavartam a gázt. Mondanom sem kell, a „kezdeti sokk” után a 797-es Monstert már meg sem érezte a szervezetem – ebből kiderül az is, hogy az arany középutat a 821 képviseli. A legkönnyebben a ‒ jó értelemben véve – „hanyag” félkarú felfüggesztéséről ismered meg az 1200-est, vagy a kerek folyadéktartályokról a kormányon: hidraulikus működtetésű a (nem száraz) kuplung és radiális állású a felső fékmunkahenger – ezek is hozzátesznek ahhoz az érzéshez, amit csak a nagy Monsteren élsz át. És hogy még mit, az jön most.
Már a középső kiadás, a 821-es is elég prémiumszagú, a legutóbbi facelifttel egyenesen ezerkettesre rajzolták, sőt, a 797-est meg felhozták a 821 szintjére (180-as hátsó gumi, pl.), legalábbis külsőre. A különbségek menet közben jelentkeznek, méghozzá markánsan. Az 1200-es V2-es (L2-es) már alapjáraton is tekintélyt parancsolóan dübörög, érezteti veled, hogy ezt most nem lazázhatod el, nem tejért mész a boltba (pedig akár de). Viszont ami a gáz rátekerésére történik, arra valójában nem tudsz felkészülni: olyan hirtelen könnyül el az eleje, hogy egyből az jut eszedbe, hogy vajon hogyan szabadulhatott ez a Szörny az utcára (magyarul, miért és kinek gyártanak ilyeneket)? Ráadásul azóta ez a szupernaked-tendencia egyre csak durvult, lásd KTM, BMW vagy MT-10, szóval van létjogosultsága. Azt is megmondom, miért: mert ezt az érzést nem kapod meg máshol.
Az érzés pedig nem más, minthogy minden határozott gázadásra majd kiesik a kezedből a kormány… egy bizonyos tempó (vagy gyorsulás) felett pedig az életedért kapaszkodsz… Komolyan, a mogyoródi dombok minden egyes lankájának a tetején a Monster egy keréken folytatta az útját, akár akartam, akár nem. A kigyorsításokat tényleg nem lehet ellazázni, mert ‒ bár a kipörgésgátló (DTC) megoldja, hogy ne szaladjon szét a 147 ló, de – a gépet neked kell összeszedni, ha rajta tartod a tüzet (az érzés része). Amikor a 160 (!) lóerős 1200R-változatot kormánygátlóval szerelték szériában, biztosan nem csak a felszereltségét akarták növelni, hanem megszólalt a józan ész is. Valószínűleg az alapmodell esetében is ez a legnépszerűbb extra, annál is inkább, mert a sportkipufogón simán megspórolja az ember az árát: nem kell, mert a gyári jól szól és jól is néz ki. Szerencsére az alul-felül Brembo feliratos fékalkatrészek is jól muzsikálnak: a lassulás ducatisan példás, segítve ezzel a határainkon innen maradni…
Azért jók az esélyeink a túlélésre a legnagyobb Szörnyetegen, hiszen egészen komoly elektronikai arzenál vigyáz ránk. Attól nem kell félni, hogy a gázt lekoppolva kilövünk a Holdba, mert az egykerekezés gátló (DWC) ezt megakadályozza (csupán a kormánycsapkodással kell foglalkoznunk). A kanyar-ABS abban segít, ha túlfékezünk egy fordulót, és lapon vagyunk… utána nem kell a tankot fényezőhöz vinni. A (D)TC-ről már esett szó, a Riding módok között pedig van olyan, amivel tényleg elmehetsz a boltba anélkül, hogy a többi elektronikus segédletre szükség lenne. Gyorsváltó nem volt az alapmodellen, amivel mentem, de az S-esen az is van, full Öhlins szettel együtt, ami szintén nem a közértig meg vissza fontos (bár már letámasztva is durván mutat, az biztos).
Na, ide való a Ducati Monster! – ez a mondat Toszkánában hagyta el a számat a nyár elején a mugellói GP-ről hazafelé jövet. A „napsütötte” Toszkána a csizma szárának északnyugati részén van, és kb. az olasz Gödöllői-dombságnak felel meg, ha Mogyoródot lecseréljük Firenzére, Pécelt meg Pisára… Gyönyörű lankás táj, égig érő jegenyefákkal tarkított enyhe és közepes kanyarok, felezővonal nélküli száraz utak, hangulatos mediterráncserepes kisvárosok… Toszkánát Olaszország legszebb tartományának csúfolják… A Monstert pedig minden modern naked motor atyjának, már ami a Miguel Angel Galluzzi megálmodta formavilágot illeti. Nem is térnék ki a kinézetére, mindenki tudja, mit jelent egy Ducati Monster a szemnek. Inkább azt mondom, hogy magával ragadó a hangulata ennek a motornak, akár a parkolóban nézegetve, akár rajta szaggatva. Csakúgy, mint a toszkán táj – a kettőt együtt meg el lehet képzelni.
Kevesen emlékeznek rá, de a Mad Max 3 mozifilmnek alcíme is volt, ami akár egy fantasy regény főcíme is lehetne: Az igazság csarnokán innen és túl. Hát, elég Mad Max-es az élmény a Monster1200-esen is, Sport módban! A lényeg, hogy ne a szalagkorláton innen és túlról szóljon a történet, amihez – a már említett elektronikus szupport mellett – a józan eszünkre is szükség van: akármilyen kezes is, nagyon gyorsan történnek rajta a dolgok. Szerencsére a túlzott menetszél sokszor kijózanít, hogy el kell engedd (a gázt), nem vagy Te Mel Gibson. Egy majd 150 lóerős és 187 kilós naked tengernyi nyomatékkal (124 Nm) – a nagy Monster kis panigalés (959) adatokkal büszkélkedhet… Bár olyan könnyű vezetni és manőverezni, hogy az már csalóka. Egy biztos: míg a 821-es Monsterrel a legtöbben – középhaladótól felfelé – elboldogulnak, az 1200-es már nem mindenkinek való. Több olyan esetről hallottam, hogy emberek visszaültek a nagy Monsterről a közepesre, mert egyszerűen sok. Az ára sem kevés, bár most félmillióval a listaár alatt, 4 és fél millió forintért birtokolhatod – mert már birtokolni is különleges (lehet). Egyszer kipróbálom: voltam már mitós, leszek még alfás, miért ne lennék monsteres?
Szöveg: Kovács Tamás
Képek: Pásztor Tamás, Ducati(Day)
